Amikor anyukám rákos lett, nem volt éppen valami jó a kapcsolatunk. Nehezteltem rá azért, ahogy bánik magával, amiért az életét örömtelen, robotszerű feladatvégzéssé tette, és képtelen élvezni a pillanatot. Nehezteltem rá, ahogyan apámmal bánik, akit kötelességtudóan ápolt és kiszolgált, bár minden mozdulatából érződött, hogy valójában nem akarja és nem bírja már csinálni. Nehezteltem rá, amiért képtelen sírni, megélni az érzéseit, és mert azt éreztem, hogy a magával szembeni szigora és leértékelése rám is kiterjed, és alapvetően meghatároz engem. Úgy éreztem, hogy az, ami ő, korlátoz abban, hogy az legyek, aki szeretnék lenni. Néha még az érintését sem bírtam magamon elviselni, és nem tudtam, hogyan lépjek előre a kapcsolatunkban az összekapcsolódás és a megbékélés felé.
Aztán kiderült, hogy hasnyálmirigy daganata van. A műtétje nem sikerült. Kemoterápiával próbálták felkészíteni egy későbbi, sikeres műtétre, ami soha nem jött el. Szinte az elejétől fogva éreztem, hogy meg fog halni. Már akkor tudtam, amikor a családunkban még senki nem mert gondolni erre, és a barátok közül is sokan bíztattak, hogy még bármi lehet, és bízni kell.
Ez a „felismerése” a halál lehetőségének kezdetben egyfajta „belenyilalló” érzetként jelentkezett. A leghétköznapibb helyzetekben hasított belém a tudat, hogy vége lesz, hogy nem lesz többé. Amikor ezek a pánikszerű villanások elérkeztek hozzám, kétféle módon tudtam reagálni. Vagy megpróbáltam kizárni a halál tényét a tudatomból, és visszamenekülni a hétköznapi állapothoz, ahol nincs ez az elviselhetetlenül sokkoló félelem. Vagy megpróbáltam beleengedni magam ebbe a fenyegető sötétségbe, gondolván, hogy majd meglátjuk, mi történik. Ez eleinte azért is volt nehéz, mert a környezetem részéről nagy ellenállást tapasztaltam, amikor megpróbáltam kifejezni, amit megélek. Úgy éreztem, hogy ez valami tiltott dolog, kifejezni a rettegésemet attól, hogy akit a legjobban szeretek a világon, az eltűnik, sőt, mindannyian eltűnünk, hogy ezzel rosszat teszek, mert léket ütök az önkifejezésemmel a védőhálón, amit a családom akkor még megpróbált fenntartani.
Aztán a sikertelen műtét után egyszerre kellett ápolnom a műtétből lábadozó édesanyámat és az idős édesapámat, így rengeteg időt töltöttem náluk. Már nem tudtam elfordítani a fejemet a belső ellentmondásról, amit magamban az anyukám iránt éreztem. Próbáltam megtenni mindent, amit csak bírok, hogy neki jó legyen. A megfelelés belső kényszerétől hajtva szinte felszámoltam a rajtuk kívüli életemet. Közben nehezteltem anyámra, mert azt éreztem, hogy bármennyit teszek is, képtelen vagyok megfelelni neki, viszont nagyon erős függésben voltam a visszajelzéseitől. Állandó bűntudatom volt, mintha „mulasztásaim” lennének, mintha nem csinálnám elég jól. Azt éreztem, hogy rajtam múlik, hogy mi történik vele, nekem kell őt boldoggá tenni és felszabadítani, mielőtt meghal. Ahogy teltek a hónapok egyre inkább képes voltam ezeket az automatikus belső köröket megfigyelni. Mint egy külső szemlélő látni magunkat, a beszélgetéseinket, az együttlétünket. És egyre többször tudtam megengedni magamnak – bár nagyon féltem a reakcióktól – hogy azt mutassam, amit valóban érzek – a kétségbeesésemet, az önleértékelésemet, a fáradtságomat vagy akár a dühömet. Egyre többször fordult elő, hogy ezek az alkalmak mélyen rezonáltak az anyuban, ő is megnyitotta felém a szívét, és olyan mélyen tudtunk összekapcsolódni az együttléteinkkor, mint korábban soha.
Például egyszer nagyon megijedtem, amikor újrakötöztem otthon a műtéti sebét, hogy baj van, mert valami szivárgott a sebből. Csak odabújtam az anyuhoz es sírdogáltam, és nagyon felszabadító volt ezt megengedni, még ha féltem is, hogy elutasít majd. Aztán olyan kedves dolgokat mondott, mint talán még soha, hogy milyen türelmes vagyok és odaadó, és, hogy amíg én vele leszek, addig jó lesz neki biztosan. Elkezdtünk egymáshoz egy eddig nem járt úton közeledni.
Azt hiszem, a leglényegesebb dolog, ami velem történt ebben az időszakban, hogy megtapasztaltam ezt az ítélkezés nélkül szemlélődést. Próbáltam nem iszonyúan akarni másmilyennek lenni, csak megfigyelni ezt a két emberi lényt, akik olyan nagyon meghatározottak, de mégis annyira szeretnének egymáshoz közel lenni. Ez volt az, ami hozzásegített, hogy felismerjem: képes vagyok szabadon cselekedni, és képes vagyok megváltoztatni olyan helyzeteket, amiknek a hosszú éveken át tartó ismétlődése mindkettőnknek szenvedést okozott.
Egy alkalommal, mikor elfogott a reménytelenség, leültem meditálni, és kértem a belső vezetőmet, hogy kísérjen az úton. Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld, mintha sebesen csúsznék egy sötét verembe. Bizalommal hagytam. Ezután nagyon gyorsan megjelent fentről egy fény, és én mintha csak egy létrán másznék, felhők felé értem. Egy erős kérés szakadt ki belőlem, hogy hadd egyesülhessek szabadon ezzel a fényes, végtelen térrel. Ekkor egészen megváltoztak az érzetek és “kiléptem” mindenből. Mikor visszatértem, megjelent bennem a nagymamám gondolata. Erősen éreztem az ő fájdalmait, és azonosultam a sorsával, az érzéssel, hogy nem kellett a szüleinek, hogy elhagyták, hogy nem elég jó, hogy nem szeretik. Szavak nélkül kértem, hogy segítsen az anyunak megérteni mindent és felszabadulni, hogy megbékéljen. Ezt nagyon erősen tudtam kérni. Kértem, hogy az anyu megértsen és megbékéljen. Azt éreztem, hogy szeretném megszüntetni ezt a láncolatot, amelyben a generációkon át öröklődik a szenvedés. Nem tudtam később megmagyarázni, hogy ez hogyan lehetséges, de abban a pillanatban bizonyosan éreztem, hogy ha én felszabadítanám önmagamat, minden előttem lévőt is felszabadítanék… Hogy az idő nem úgy van, ahogy én gondolom, és hogy az én szabadságom hatással van arra, ami ők, és általa beteljesülne az, ami az ő legmélyebb szándékuk is volt.
A meditációknak köszönhetően egyre többször tudtam magamban afelé fordulni, amit a legeslegjobbnak éreztem az anyuban. A bennem élő „kritikus anyu” kezdett háttérbe szorulni, ahogy kezdtem őt felemelni magamban, és megtölteni magamat hálával és szeretettel és a megbékélés reményével. Egyre tisztábban éreztem az ő esszenciáját, ami az ő „lényege”. Egyre többször tudtam az imádságaimban azt kívánni neki szívből, hogy ez a benne lévő legmélyebb lényeg erősödjön és fejlődjön benne, és megtalálja majd az útját a legjobb irányba – a halálon innen és túl.
Amikor eldöntötte, hogy minden kezelést abbahagy, akkor mindketten nagyon megkönnyebbültünk, és egy nagyon nyugalmas, gyengéd, csendes időszak következett. Az idő nagy részében csak feküdtünk egymás mellett az ágyon, és tévéztünk. Azt hiszem, nagyon sokat segített nekem az ő fekete humora, ami általában egyébként halálra rémítette az embereket, hogy hogyan tud valaki a saját halálával viccelődni? Ez volt az ő módszere saját maga szembesítésére az elkerülhetetlennel és a feszültség levezetésére. És szerintem én meg abban segítettem nagyon sokat neki, hogy soha nem tettem úgy, mintha nem lennék biztos benne, hogy meghal, és mintha nem félnék iszonyúan, és ez a fajta nyitottság és a kiterítése a legbensőbb dolgainknak valahogy végtelenül felszabadító tudott lenni.
Aztán néhány héttel a halála előtt vége lett ennek a nagyon nyugodt időszaknak. Egyre inkább fárasztotta a beszéd, és nem szerette azt sem, ha én beszélek. Az érintések sem mindig estek jól neki. A kettőnk közti kommunikáció kezdett teljesen megszűnni. Próbáltam valamiféle tartalmas-figyelmes csendben lenni, hogy ha akar valamit mondani, akkor annak legyen tere köztünk, és közben érezze, hogy szeretem. Nehéz volt ez a megváltozott helyzet, mert sokszor úgy tűnt számomra, amikor ingerült volt, hogy velem van baj vagy valamit rosszul csinálok. Nagyon szerettem volna, hogy nyugalom vegye őt körül, hogy mindenki megnyugodjon, hogy ne féljünk a csendtől, mert a csendben a legjobb dolgok vannak, amit csak érezni lehet…
Apukám és anyukám közt alig volt kommunikáció. Apukám elég sikeresen folytatta a saját figyelmének elterelését a halálról. Soha be sem ment a szobába, ahol anyám volt. Gyakran éreztem neheztelést emiatt, de próbáltam fenntartani a figyelmemet, hogy a legjobb érzésekkel fordulhassak az anyu felé. Szerencsére az utolsó napon úgy döntött, hogy bemegy hozzá, így el tudtak búcsúzni egymástól.
Ebben a csendes törekvésemben, hogy valami újfajta, szavak és érintések nélküli kommunikációt tudjak létrehozni az anyuval, elkezdtem érezni, hogy helye van a Segítségnyújtás ceremóniának, amivel a közösségünkben a haldoklókat szokták kísérni, így többször elolvastam magamban neki. Hangosan nem mertem, mert féltem, hogy megint rám szól, zavarni fogja a beszéd, de próbáltam hinni benne, hogy talán így is eléri őt. Abban szerettem volna őt támogatni, hogy az önmagában lévő legjobbal lépjen kapcsolatba, hogy meg tudjon békélni, legfőképpen önmagával, hogy érezze a fényt, a meleget…
Valami újszerű nyugalmat tapasztaltam. Végleg elmúlt az a jellegzetes szorongás-pánik, ami korábban felvillant a semmiből: “meghal”. Emellett egyfajta elválasztódást is éreztem tőle. Az egyéves betegségét nagyjából végigkísérte az a nagyon nyomasztó érzés bennem, hogy felelős vagyok azért, hogy ő hogy van, hogy vele mi történik. Ha nincsen jól, akkor biztos valamit én nem csinálok elég jól… Folyamatos elégedetlenséget és leértékelést éreztem (vagy olykor neheztelést rá, hogy miért nem boldog már, mikor én vért izzadok), hol erősebben, hol csak a háttérben. Hiába téptem el a láncait és oldoztam el őt végleg a képzeletemben, valami nem akart elszállni belőle, mintha teljesen sosem választódott volna el tőlem, sosem tudtam volna “felszabadítani” őt magamban. Az utolsó hetekben néha nem az én anyámként, hanem egy tőlem független emberi lényként érzékeltem őt, akinek saját folyamata van, és akinek nagyon hálás vagyok, hogy az életben úgy kapcsolódott hozzám, ahogy. És akinek az útjára nincs befolyásom azon kívül a szabad döntésemen kívül, hogy a lehető legjobban szeretnék vele bánni és kísérni őt.
Az elején megijesztett ez az elválasztódás, mert ilyenkor nem fájtak annyira húsbavágóan bennem a szenvedései, és azzal vádoltam magam, hogy most akkor én biztos „részvéttelen” vagyok, vagy nem érzek együtt. Azt hiszem, nem erről volt szó, inkább hogy egy teljesen újszerű érzékelése jött létre bennem annak, ami ő, amiben a szeretet nem azt jelentette, hogy vele szenvedek. Néha azt is éreztem, hogy minden létezőben él egy terv, és hogy rajta keresztül ez a terv megnyilvánult felém az általa elérhető legjobb módon, és ez így teljes és jó.
A legeslegnehezebb pillanatok a betegségének egy éve alatt azok voltak, amikor a kudarcáról beszélt. Hogy nem úgy sikerült az élete, ahogy szerette volna, hogy nem tudta jobban csinálni, és már nincs idő. Hogy nem láthatja az unokáit, nem élheti a gondtalan nyugdíjas éveket stb. Ilyenkor úgy éreztem, kiszakad a szívem a helyéről, annyira fájt ezt hallani. Az utolsó hetekben való meditációk során többször előtűnt bennem egy nagyon finom és reményteli érzés, hogy talán, ami mindezeknek a vágyaknak a mélyén van, amire az anyunak igazán, a legmélyebben szüksége van, az nem veszett el, az elérhető, az ott van benne, és teljes szívemből szeretném, hogy eggyé válhasson ezzel. Soha az életem során nem kértem semmit annyira mélyen, tiszta szívvel, és érdek nélkül, mint ezt.
Az utolsó hetekben kezdett egy folyton váltakozó, önmagába visszatérő élményem lenni a valóságról. Az imádságaimban megélt reményt és bizonyosságot a mindennapok megpróbáltatásai között gyakran megkérdőjeleztem. Olyan volt, mintha két valóság lenne. Az egyik a meditációmban, a legbenső lényemben, ahol az anyut a legszebb fény és a legnagyobb hála övezi, és teljes a bizonyosság, hogy a vele való kapcsolatom halhatatlan. A másik valóság pedig, amikor kétségbeesetten nézem a betegágyánál az értelmetlen szenvedését, és megkérdőjelezek mindent, amit korábban éreztem és tapasztaltam. Abból a kevésből, amit egymással beszélgettünk, úgy tűnt, hogy őt valami egészen hasonló foglalkoztatja. Egyszer a nagyon szeretett keresztapjával álmodott, aki már régen meghalt. Elsírta magát, ahogy mesélte, és megkérdezett engem: vajon ezek a tartalmai a tudatnak a „túloldalról” szivárognak át? Nyílik ilyenkor a halál előtt valami „ablak” vagy „rés”, amin átjönnek? Vagy ezek csak a képzelet szüleményei? Honnan lehet tudni, hogy mi a „valóság”? Nem tudtam erre válaszolni.
Az utolsó napokban nem tudtam megtartani a nyugalmamat. Azt mondta, meg akar halni, de nem tudott. Tíz percenként kellett neki segíteni felkelni hányni, amitől teljesen kimerült. Úgy éreztem, hogy igazságtalan, ami vele történik, hogy megérdemelne egy csendes, szép halált. Hogy tennem kell valamit, hogy meghalhasson végre, de fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, és állandóan azt éreztem, hogy valamit rosszul csinálok. A kétségbeesésem közepette egyre nehezebb volt fenntartani a hitet, hogy bár már nem kommunikálunk, mégis össze vagyunk kapcsolódva, és érzékeli, amit küldeni próbálok felé. Az utolsó napon végig azt mantráztam magamban mellette, hogy „menj el anyu, menj bátran és nyugodtan”. Nagyon nehéz volt őt ilyen méltatlan állapotban látni, és nagyon örültem, hogy a testvérem velem van, és sokkal ügyesebben, és rátermettebben végzi a feladatokat, mint én.
Az utolsó napon testvérem a hospice-os ápoló javaslatára úgy döntött, hogy kihívja a mentőket, hogy elkerüljük, hogy megfulladjon a saját hányásától. Hallgattunk erre a tanácsra, mert nem akartuk, hogy szenvedjen, ugyanakkor erős kétségeink voltak és féltünk is tőle, hogy ha kijönnek, és beviszik valahová, vajon ott tudunk-e ugyanúgy lenni vele, tudjuk-e őt ugyanúgy kísérni, mint eddig.
Végül – szerencsére – a mentők nem értek ki időben, így a karjaink között halhatott meg. Felhúztuk az ágyban, mert hánynia kellett, a testvérem hátulról támasztotta őt az ágyon, én pedig az ágy mellett voltam és segítettem. Beletelt jó néhány másodpercbe, mire realizáltuk, hogy mi történik vele. Ekkor valamiféle magunkon kívüli állapotba kerültünk, és beszélni kezdtünk hozzá folyamatosan olyanokat, hogy „mindig együtt leszünk”, „a fénybe menj”. Pontosan már nem emlékszem a szavakra, csak egy nagy egységre emlékszem, ahogy a testvéremmel beszélünk hozzá ebben az elnyújtott pillanatban, amelyben nehéz volt megmondani, hogy az anyu vajon mit érzékel, és mit hall. Amikor már biztosak voltunk benne, hogy vége lett, és teljesen mozdulatlan volt, lefektettük a testét. Megöleltük egymást, és éreztem magunkon az anyu tekintetét, és egy hatalmas egységet közöttünk. Azt éreztem, hogy az anyu számára ez a mi ölelésünk a legeslegszebb dolog, ami történhet.
Ezen az utolsó napon – és az ezt megelőző egy évben is végig – folyamatosan kommunikáltunk az egész közösségemmel, akikkel a Silo Üzenete által hosszú évek óta kapcsolatban vagyok. Kértem őket aznap reggel, hogy kéréseikkel segítsék az anyut, hogy el tudjon menni. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, és ennyien összpontosítanak az ő „továbbmenetelére”, nagyon nagy hálával töltött el. Amikor meghalt, nem mertem megkérni senkit, hogy jöjjön el elvégezni az anyu testénél a Segítségnyújtás ceremóniát, mert úgy éreztem, hogy nekem kellene tudnom „kísérni” őt, és talán féltem is, hogy túl nehéz, amit kérek. Ma már azt hiszem, tudnék ilyet kérni, és ha engem hívnának ilyen helyzetben, egy percig sem hezitálnék, hogy menjek, és felolvassam ezt a gyönyörű és mély szöveget, mert úgy érzem, hogy ez mindenkinek jár, hogy legyen idő és lehetőség ennek a végső rítusnak az elvégzésére.
A halála utáni pár napban még nagyon erősen kísértettek az utolsó perceknek a képei, a haldoklásának a látványa. Egyfajta sokkban voltam, és meg voltam ijedve, hogy ez így marad, és ha az anyura gondolok, már csak a szenvedés képei fognak eszembe jutni. De aztán, ahogy forgatgatta a tudatom ezeket a képeket, szépen lassan kiveszett belőlük a feszültség.
Egy év telt el azóta, hogy meghalt. Féltem, hogy milyen lesz most felidézni és leírni mindazt, ami történt. Hogy belezuhanok valami nagy fájdalomba. De nem így történt. Egyik nap, amikor sétáltam a napfényes utcán az olvadó hóban, egyszer csak nagy szabadságot éreztem. Úgy éreztem, hogy ami történt, már nem velem szemben van, nem előttem áll megkerülhetetlenül és fájdalmasan, hanem mintha hátulról tolna előre, erősen és támogatóan. Olyan volt, mint újjászületni. Először féltem kibújni a megszokottból, kijjebb csúszni a szabadba a gyászból, és megengedni a lehetőségét, hogy ne a hiányon és az emlékekhez való ragaszkodáson keresztül kapcsolódjak az anyuhoz. Úgy éreztem, hogy ha nem fáj iszonyúan, hogy nincs nekem, az olyan, mintha elárulnám vagy elfelejteném őt. Aztán valahogy eljött az idő, „meg kellett születnem”, és ezzel megszületett valami másfajta kötelék. Ennek a köteléknek egyre kevésbé része a bűntudat, és egyre inkább része az önmagammal való megbékélésre való mély törekvésem. Sokszor felfedezem magamban őt, az önmagával szembeni szigorát, a korlátait és a kényszereit. De tudom, hogy ő az önkéntelenül továbbadott mintáitól függetlenül igazán, nagyon, a szíve legmélyéből szeretett engem, a legjobbat akarta nekem, és semmi sem fontosabb, mint hogy képes legyek megengedni magamnak, hogy velem legyen ezt a szeretet, amiről sokszor már nem is tudom, hogy honnan jön: ő érzi-e felém vagy én érzem felé… Csak tudom, hogy mindent kitöltően, felszabadítóan és örökre VAN.
Stefi
