Soha semmi nem hal meg

Ez a tapasztalat a mikebudai Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjában történt, amikor egy hétvégét töltöttünk ott Silo írásainak tanulmányozásával, elmélkedéssel, beszélgetéssel.

A tapasztalat

Silo több helyen beszél arról, hogy ősidők óta a különböző társadalmakban léteznek olyan eljárások, melyek segítenek az embernek belépni a Szent terekbe. Ezek a Szent terek kívül esnek a hétköznapi téren és időn. Ez a gondolat nagyon mélyen megérintett. Ezek a Szent terek úgy jelentek meg mint amik azóta léteznek, hogy az emberiség létezik, hogy ezek a terek jelentik a kapcsolatot minden spiritualitással, transzcendenciával. Ezzel az inspirációval mentem be a csarnokba elmélkedni.

Amikor leültem, felidéztem az Életcélom, és megpróbáltam szellemi csendet teremteni magamban. Egy idő után úgy éreztem, a belső terem kitágul, tudatos leszek a saját testemen. A saját testem mély és tudatos érzékelése és a szellemi csend lehetővé tette, hogy érzékeljem azt a kaput magamban, amely azokba a Szent terekbe vezet. Megindított annak a bizonyossága, hogy ez a kapu mindannyiunkban ott van. Hogy mindig ott van, csak nem vagyunk vele kapcsolatban, mert a saját magunk érzékelése nagyon felszínes.

Itt úgy éreztem, egyre több zaj jelenik meg újra a fejemben, ezért kimentem a csarnokból friss levegőt szívni. Gyönyörű látvány volt a monolit és a kapu a tiszta, csillagokkal teli ég alatt. A Hold már felsejlett a fák mögött. Miközben ezt a misztikus tájat néztem, továbbra is érzékeltem ezt a kaput magamban. Csendesen kértem, hogy beléphessek abba a Szent térbe. Ez egy érdekes belső egyensúlyozás volt az elengedés és a kapu érzékelése között. Nagy megindultságot éreztem.

Amikor visszamentem a csarnokba, folytattam a kérést, hogy beléphessek abba a Szent térbe. És akkor a belső vezetőm megjelent, és nagyon határozottan azt mondta: ahhoz meg kell halnod! Ahhoz meg kell halnod! Ettől megijedtem, és egy pillanatig menekülni akartam. De eszembe jutott egy emlék a kislányommal, amikor teljesen kitöltött a feltétel nélküli és önzetlen szeretet. És arra gondoltam, nincs más, amire vágyhatok, készen állok arra, hogy meghaljak.

Ahogy beléptem azon a belső kapun, a sötétség kezdett növekedni. Koromfekete sötétség, ami elkezdett mindent kitölteni. Nagyon féltem, és teljesen bizonyos voltam benne, hogy ugyanez fog történni, amikor majd valóban meghalok. Hogy most a halál útján járok. Amikor ez a sötétség minden kitöltött, ott voltam a fekete és tökéletesen csendes végtelenségben. Ez volt a legfélelmetesebb dolog, amit valaha tapasztaltam.

“Maradj belsőleg szabad, közömbös az álomkép-tájjal szemben…“  (Silo Üzenete, XIV. Útmutatás a belső úthoz)

Ott voltam a végtelen sötétben, és csak kitartani próbáltam, nem akarni semmi mást, csak ott maradni, várni.

“Ha a síkságon sikerül kivárnod a nappalt, szemed előtt feltűnik a sugárzó Nap, mely számodra először világít rá a valóságra.” (Silo Üzenete, XIX. A belső állapotok)

Valamennyi idő múlva valami alig érzékelhető fényesség jelent meg a horizonton, és vonzott magához. Nem nagyon láttam, de éreztem, ahogy a fényesség növekedni kezd bennem. Aztán mindent kitöltött a fény.

Soha semmi nem hal meg! A halál nem létezik! Ezzel a mondattal tértem vissza. Kimentem a csarnokból, a Hold már a fák fölött járt. A fénye megvilágította a parkot és a fákat.

Ha a halál nem létezik, a kislányom nem fog meghalni soha. Anyukám nem halt meg, nem fog meghalni soha. Senki, akit szeretek, nem fog meghalni soha. Soha senki és semmi nem hal meg. Nem létezik a halál. Minden pont fordítva van mint hittem. Ez az élet átmeneti, de ahonnan jövünk és ahova tartunk, az örökkévaló. Felfoghatatlan volt ez az érzés, kicsinek éreztem magam ahhoz, hogy magamba tudjam fogadni ezt a felismerést.

“… hogyan lehetséges, hogy valami, ami halhatatlan, a halandóság illúzióját kelti.”

(Silo, 2004, Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjai – Punta de Vacas)

Néhány következtetés

Másnap este, amikor közösen meditáltunk a csarnokban, felidéztem ezt a tapasztalatot. A kezdeti megindultság után képek jelentek meg a hétköznapjaimból. Emlékek, elképzelések a jövőről. És akkor megértettem, hogy a valóságképemnek, annak, ahogy a világot érzékelem, központi és szerves része az, hogy a halállal minden véget ér. Bár ezt nem érzékelem minden nap, minden gondolatomnak, érzésemnek és cselekedetemnek egy alapvető része, hogy a halállal minden véget ér. És ha most kijelentem azt, hogy a halál nem létezik, az mindent megváltoztat. Megváltoztatja a tekintetemet másokon, saját magamon, megváltoztatja az élet értelmét. Mintha mindent más távlatokból látnék, semmi nem a halál felé tart, hanem minden egy végtelen jövő felé tart. Minden egységes cselekedet, minden szolidáris cselekedet a végtelen és nyitott jövő felé tart. Ha ezt a halhatatlanságot látom mindannyiunkban, az mindennek értelmet ad. És ugyanakkor enélkül, a végesség gondolatával semminek nincs értelme.

És talán ez egy lehetséges válasz arra a kérdésre, hogyan tudja a Életcélunk teljesen átvenni az irányítást az életünk felett. Ez a kérdés régóta foglalkoztat, sokféle választ próbáltam adni rá. Most úgy látom, hogy amikor a Cél átveszi az irányítást, központba kerül, az úgy lehet, hogy megváltozik az, ahogy a valóságot strukturálom. Ha egy ilyen alapvető eleme megváltozik annak, ahogy a valóságot létrehozom, hogy a halál csak egy illúzió, az megváltoztat mindent. Ezáltal az Életcél kerül mindennek a középpontjába. És biztos vagyok benne, hogy hamarosan a “régi” visszaveszi az irányítást, elhalványul ez a felismerés, és ezért fontos az Életcéllal kapcsolatos tapasztalatok ismétlése, a szent terekbe való ismételt belépés, hogy ez az új megerősödjön.

Cs. Tamás

Advertisements

Keresések és tapasztalatok a halhatatlansággal kapcsolatban

Megpróbáltam összefoglalni néhány tapasztalatot, felismerést anyu halálával kapcsolatban. Elsősorban azokat, amik megváltoztatták a halálhoz, halhatatlansághoz való hozzáállásomat, és ezáltal befolyásolták az életem irányát.

Négy éve, amikor a Punta de Vacasi Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjában voltam, meghatározó tapasztalatom volt a Méllyel. Ez a tapasztalat alapvetően megváltoztatta a halállal kapcsolatos hiteimet és egy új irányt adott a belső keresésemnek. Az anyuval való kapcsolatom is megváltozott, mert onnantól kezdve nagyon mélyen vágytam rá, hogy neki is legyen hasonló tapasztalata, és bizonyossága legyen a halhatatlanságban. Folyamatosan jelen volt a kéréseimben ez. És ezzel együtt valahogy az anyu elvesztésétől való félelem is megjelent, és az a félelem, hogy nem fogom tudni kísérni őt, amikor arra szükség lesz. Ezért elkezdtem felkészíteni magam rá, hogy megfelelően tudjak vele lenni majd az utolsó időszakában. Azt kértem, hogy képes legyek majd segíteni neki, hogy legyen bátorságom és hitem.

Ugyanakkor az elmúlt néhány évben meditációk során néha-néha megtapasztaltam valami halhatatlant, örökkévalót. Olyan volt, mintha lenne egy részem, ami örök, de ami mégsem hozzám, az énemhez tartozik. Ezen tapasztalatok ellenére a hétköznapokban ugyanaz a kérdés foglalkoztatott, hogy hogyan tudok megbizonyosodni az én halhatatlanságomról. Mi fog velem történni a halálom után?

Amikor megtudtam, hogy anyu rákos, eljött a pillanat, amire régóta készültem belül. Komolyan szembesültem a halál tényével. És azonnal össze is zavarodtam. Egyrészt nagyon-nagyon szerettem volna hinni benne, hogy a halálával nem ér véget ő, az élete. Nagyon szerettem volna hinni a halhatatlanságában. De közben minden ezzel kapcsolatos tapasztalatom mély meditációkhoz, spirituális kereséshez kötődött. Akkor hogyan tudja elérni a halhatatlanságot valaki, aki soha nem meditált, soha nem voltak spirituális tapasztalatai? Számomra anyu mindig is a megkérdőjelezhetetlen jóságot, az odaadó szeretetet, a másokért való létezést jelentette. De soha nem élt spirituális életet. És ez a belső zavarodottság arra vezetett, hogy megkérdezzem magamtól, mit jelent számomra a halhatatlanság? Valami személyes örökkévalóságot? Vagy valami általános hitet a halhatatlanságban? Hogyan tudok hinni valaki más halhatatlanságában?

Anyu betegsége egy nagyon intenzív időszak volt, amikor sokkal figyelmesebb voltam magamon mint bármikor máskor. Tudtam, hogy nagyon sok barátunk kér anyunak, a családunknak, és ez is nagyon segített abban, hogy a legjobbal legyek kapcsolatban magamban, hogy őszintén és mélyen tudjak elmélkedni és reflektálni.

Eleinte a legtöbb figyelmem arra irányult, hogy megtaláljam a legjobb orvosokat, a legjobb kezelést neki, hogy mindennek utánajárjak. De az első naptól kezdve minden este kértem neki. Azt kértem, hogy meggyógyuljon, hogy legyőzze a rákot. Aztán idővel ezek a kérések érdekes kérdésekhez vezettek. Mi lenne valóban a legjobb neki? Miért szeretném, hogy meggyógyuljon? “Csak” azért, mert annyira szeretem őt? Mi az, amit valóban szeretnék neki? Ezek a kérdések megváltoztatták az anyuhoz és a betegségéhez fűződő kapcsolatomat, és elmélyítették ezeket a napi kéréseket. Nem az lett a legfontosabb, hogy okos legyek, hogy mindent jól megszervezzek neki, hanem hogy kifejezzem és érezze azt a gyengéd szeretetet, amit érzek iránta. Néha az esti kéréseim során nem csak azért imádkoztam, hogy meggyógyuljon, hanem igazán mélyen tudtam kapcsolódni anyuhoz, azt éreztem, együtt utazunk más terekben és időkben.

Aztán ezek közben váratlanul meghalt, ami teljesen sokkolt. Napokig tartó érzelmi hullámvasút után, amikor jó és rossz, emelkedett és kétségbeesett pillanatok váltogatták egymást, egy Jóllét ceremónia során valami érdekes történt. Egy nehéz nap után, amikor apuval anyu temetését szerveztük egész nap, és azt éreztem, ennél rosszabb nem lehet, összegyűltünk néhányan, hogy egy Jóllét ceremóniát csináljunk neki. A ceremónia során próbáltam összekapcsolódni anyuval, felelevenítettem az életét, hogy mit jelentett nekem, és egyszercsak egészen új módon érzékeltem őt. Egy szándékot érzékeltem, amit ő annyira jól szolgált. Abban a pillanatban nyilvánvaló volt, hogy ez a szándék tovább él itt bennünk annak a szeretettel teli bánásmódnak köszönhetően, ahogy ő mindig is bánt másokkal. Ez egy olyan szándék, ami mindig is élni fog, aminek nincs vége. Ez a szándék, ami tovább él itt bennünk, de tovább él anyuval is.

Olyan volt ez a tapasztalat mintha egy puzzle darabjai hirtelen a helyükre kerültek volna. Mintha ebben benne lett volna a halhatatlansággal kapcsolatos keresésemre a válasz. Biztos voltam benne, hogy függetlenül minden spirituális tapasztalattól, ez a szándék megnyilvánult anyu létezésében. És folytatódik itt, ebben a valóságban, és folytatódik azokban a más terekben és időkben.

Azóta anyu egy példa, egy vezető számomra. Egész életében nagyon egységes volt abban, hogy ezt a jó szándékot szolgálja feltétel nélküli szeretettel, kedvességgel, a másokkal való törődéssel.

Azóta nem hiszem, hogy létezik személyes halhatatlanság, nem hiszem, hogy valaha bizonyosságot szerezhetek az ÉN halhatatlanságában, ez a keresés nem vezet sehova. Inkább arra törekszem, hogy elmélyítsem a kapcsolatot azzal, amit néha úgy érzékelek, mint a halhatatlanság bennem és másokban, ami nem tartozik hozzám. Arra törekszem, hogy egyre nagyobb teret tudjon kitölteni bennem ez a másik valóság, azáltal, hogy az ÉN kevésbé lesz fontos. És persze fogalmam sincs, hogyan tudom ezt megtenni, de azt hiszem, a belső csend megteremtése időről időre nagy segítség lehet ebben a keresésben.

Cs. Tamás

Saját halál

Azt hittem mellrákom van. Két napig szinte biztos voltam benne. Kitapogattam többször, olvastam mindenfélét az interneten, és diagnosztizáltam magam. Bizonyos pillanatokban pánik tört rám, máskor szorongtam, aztán néha kicsit eltávolodtam a témától, és nyugodtabb lettem. Amikor végül elindultam az orvoshoz ultrahang vizsgálatra, valami érdekes dolog történt velem. Már előző este sem tudtam azt kérni, hogy ne legyek rákos. Inkább azt kértem, hogy bármi is lesz, a jó irányba terelje az életem, az Értelem felé, megerősítse a Célomat, és ne a félelem hatalmasodjon el rajtam. Azután az orvos felé menet is azt kértem, hogy bármi lesz is, a lehető legjobban alakuljon minden. És legjobb alatt az értettem, hogy a lényegi dolgok a legjobban alakuljanak.

Amikor túljutottam a pánikszerű rettegés szakaszon, és elkezdtem elképzelni, és elfogadni, hogy talán tényleg rákos vagyok, s hogy talán hamarosan meghalok, nagyon érdekes dolog történt. Mégpedig az, hogy tényleg el tudtam képzelni. De tényleg! És minden kiüresedett egy szempillantás alatt. Azt hiszem, még soha nem szembesültem ilyen közvetlenül, és menekülés nélkül a saját halálom tényével és elkerülhetetlenségével. És egyszeriben semmim nem volt. Semmim, ami talpon maradt volna a halál közelségének tükrében. Nagyon nagyon furcsa, újszerű érzés volt elfogadni, hogy meg fogok halni. Az egész világ kiüresedett, és ott álltam minden támasz nélkül. Mégis valami különös nyugalom szállt meg, és úgy éreztem, hogy már tényleg nem azt akarom, hogy ne legyek rákos, mert megértettem, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy most vagy évekkel később halok meg. Előbb-utóbb lesz valami bajom, és meghalok. De még ha nem is halok meg a közeljövőben, ezzel a betegséggel, és a gyógyulás időszakával, kezelésekkel és operációkkal az életem mindenképp más lesz, mint ahogy elképzeltem. Bizonyos értelemben már ez is egyfajta halál. És így már csak az érdekelt, hogy hogy van ez az értelemmel, minek van így valóban értelme.

Valahogy minden mindegy lett, csak ez a mély értelemüresség érdekelt, hogy semmit nem tudok az életről, az élet értelméről. Egyszerre volt nagyon megdöbbentő, de nagyon igaz, nagyon tiszta, zaj nélküli érzés. Hiába az eddig szerzett mély tapasztalataim is, ebben a pillanatban semmit nem tudok arról, hogy mi van a halál után, és mi az, amire készülnöm kell. És még csak nem is a halhatatlanság érdekelt, mert még annak sem volt értelme, egyszerűen nem volt értelmezhető. Hiszen az a napnál is világosabb volt, hogy bármi, amire gondolni tudok, amit el tudok képzelni, amire emlékszem, amit érzékelek, ami kivetítek a jövőbe stb… az nem lesz. És így nem maradt semmi. Akkor meg minek a halhatatlanságáról van szó egyáltalán, és mi végre legyen halhatatlan bármi is? Tehát úgy éreztem, hogy nem a halhatatlanság a kérdés, hanem az Értelem. Ebben a pillanatban mélyen és tisztán értettem, mit jelent a mondat, hogy „nincs értelem az életben, ha a halállal minden véget ér”. Ugyanakkor nem éreztem szerencsétlennek magam, nem sajnáltam magam, hanem egyszerűen csak újra meg újra vissza akartam térni ahhoz a nagyon világos és tiszta érzethez, ami a saját halálomat jelenti. Az Értelem kérdése, csak ez foglalkoztatott. Hogy mi értelme van mindennek. Hogy hová tart ez az egész, és mire van. Hogy ha nem sokára meghalok, akkor most mihez kezdjek? És éreztem, hogy lassan minden értelmét veszti, amit eddig ismertem. Ahogy az életem dolgaira gondoltam, azt figyeltem meg, hogy megszűnnek az érdekeim. Nincsenek többé érdekeim, mert nincs semmiféle vonatkozásom többé. Az elismerésre való törekvés, ami a kapcsolataimat meghatározza, a kapni akarás, ami a létem alapja, a biztonságra való törekvés stb. értelmetlenné vált. És bármire gondoltam is, egyszerűen nem fűzött érdek semmihez. Láttam magam kívülről, az aprócseprő konfliktusaimat, a dolgokat, amiknek akkora jelentőséget tudok tulajdonítani máskor, amik megoldhatatlannak tűnnek, a hétköznapi félelmeimet és aggodalmaimat, és egyszerűen semmiféle töltésük nem volt a számomra.

Viszont, ahogy felfogtam annak a jelentőségét, ami történik velem, azonnal meg akartam ezt osztani másokkal, és tudtam, hogy nem fogom tudni megosztani. Felismertem, hogy a tudat normális körülmények között szinte képtelen a saját halál megjelenítésére, soha nem engedi közel magát hozzá, csak szélsőséges helyzetekben, tényleg csak mély és nagy kudarcok estén, amikor szinte kényszerítve van rá. Sőt, sokszor akkor sem. Mégis az foglalkoztatott, hogyan mondhatnám el mindenkinek, hogy a halál a legfontosabb téma, hogy ez az egyetlen, amivel érdemes foglalkozni, mert ez minden egyebet lenulláz, semmi nem marad talpon a tükrében, amíg nincs tisztázva egy a halálon is túlmutató, tehát az életben is egyetlen érvényes értelem kérdése, addig egyszerűen semminek nincs értelme. El akartam volna mondani mindenkinek, hogy úgy éljen, hogy minél előbb felfogja ezt, és ne meneküljön a halál gondolata elől, sőt! És úgy érzem, hogy csak innen kiindulva lehet megfejteni a nagy titkot, hogy mi végre vagyunk, és mi végre van bármi is. Ha egyáltalán meg lehet. De azt is világosan éreztem, hogy ez lehetséges.

Meglepett, hogy semmim nincs. De semmim. A tapasztalataimra gondoltam, a mély tapasztalatokra, amelyeket bizonyosságnak neveztem néha, a transzcendens értelemmel kapcsolatos tapasztalataimra… hogy vajon hol vannak ezek most? Nem tudom… talán létezik egy folyamat. Talán, ha az ember elfogadja a halált, és tényleg “haldokolni” kezd, akkor elindul egy folyamat, ahol azért ezek a tapasztalatok majd valahogy előkerülnek, és egyre inkább irányt tudnak mutatni. Ahogy az ember egyre kevésbé köti “ide” a jövőjét, és másfajta érzetek kezdik vezérelni azt, amit tesz.

Érdekes volt még, hogy nagyon ellágyultam belül. Ekkor már nem féltem, vagy legalábbis nem pánikszerűen. Inkább nagyon kiélesedtek az érzékeim, nagyon éber lettem, tudatában voltam magamnak, és annak, ami történik velem. Ellágyultam, és közel éreztem magam az emberekhez, mert a halál kérdése mindenkivel teljesen egy lapra helyezett. Tudtam, hogy mindenkinek az legfontosabb kérdés (még ha nem is tudja), és hogy a halál tükrében tényleg mindenki egy, nincsen semmi, ami szétválasztana minket, nincs közöttünk az égvilágon semmi különbség.

Még most is – most, hogy már tudom, nincs mellrákom – fel tudom idézni ezt az érzés, hogy meghalok. Már halványul, de még megvan az érzete annak, ahogy ott álltam minden nélkül, mindent elveszítettem, és az egész lényem egy hatalmas nagy kérdőjel volt.

És közben volt az a különös érzésem, hogy valami megfigyeli ezt a Szigeti Juditot, aki szép lassan összeomlik és szertefoszlik… olyan voltam mint egy régi emlék… aki valaha voltam… ami az életem volt… ami egy illúzió volt, és ami majd semmivé lesz. Mintha ez a megfigyelő mentes lett volna mindentől, ami ideköt engem, mindentől, ami múlandó, átmeneti és illuzórikus. És azt hiszem, hogy mélyen ott volt egy sejtés vagy remény vagy hit vagy nem is tudom, hogy ha az ember ezen a kihalt tájon tudna maradni, és nem félne, és nem menekülne el, akkor valahol a horizonton előbb vagy utóbb felkelne a nap, és bevilágítana egy teljesen másik valóságot. És most azt is érzem valahogy, hogy ez az emberiség sorsa, hogy ez megtörténjen vele.

Arra a következtetésre jutottam, hogy amikor az ember fél a haláltól, akkor nem kellene elmenekülnie, nem kellene rögtön arra törekednie, hogy kikerüljön a helyzetből, amiben van, hanem túl kell jutni ezen a pánikon, és el kell jutni valahogy az elfogadáshoz. (Most nem a közvetlen életveszélyre gondolok, ahol azért jobb, ha menekül, és csak utána elmélkedik. J. Valószínűleg ez igaz minden félelemre. Hogy csak addig olyan kínzó és elviselhetetlen, amíg az ember nem akarja elfogadni azt, amitől fél. Ha elfogadja, akkor túljut ezen a pánikszerű állapoton, és akkor valami érdekes dolog kezdődik. Azt hiszem, ez a maradandó tanulság ebből az egész történetből, a többi úgyis mulandó vagy legalábbis nem könnyen hozzáférhető.

Álmok

Álom a templomról

Három hónappal azelőtt, hogy az anyu meghalt, azt álmodtam, hogy fel kellett menni egy sziklás földszakaszokon egy helyre, ahol egy elképesztően régi templom állt. Nehéz volt felmenni, többször más utat kellett választani, kövek voltak meg víz folyt lefelé, de biztos voltam benne, hogy feljutok. Fent nagy szabadságot éreztem. Ragyogó kék volt az ég, az idő csodálatos volt, magaslati szellő fújt.

A templom szürke márványból volt, a nagy katolikus templomokra hasonlított, de a hangulat más volt, mintha elhagyta volna a vallás maga. Hiányoztak a díszítések, az oszlopok. Megláttam az anyut. Egy ajtó előtt állt sorba, amin sok ember haladt át. Tudtam, hogy be fog menni az ajtón, és tudtam, hogy nem fogom többet látni. Nem volt semmi félelmetes ezen az áthaladáson, valahogy rajtam teljesen kívül álló és természetes volt. Próbáltam őt “megjegyezni”, most utoljára, mielőtt átmegy. A lila pulcsijában, úgy ahogy van, hogy később emlékezzek. Az idő lelassult, kimerevedett a pillanat. A legjobban a kezét és a kisujját jegyeztem meg, amit mindig kinyújt nekem a kemo közben, mikor ott ülök mellette, hogy fogjam meg.

Az álmot elmeséltem telefonon az anyunak. Mondtam neki, hogy lehet, hogy ennyi az egész? Ennyi az átlépés, csak átmegyünk az ajtón? Nem emlékszem, mit mondott. Csak arra emlékszem, azt mondta: “mindig fogd majd a kisujjam”.

Álmom az erdőről (két héttel az anyu halála után)

Az anyu egy erdőben sétál nagyon lassan egy szoknyás, hosszú hajú nővel, akiről tudom, hogy már meghalt. Azt hiszem, kíséri őt. Én közben az erdőben ülök, és azon elmélkedem, hogy az emberek meghalnak. A tanárom is meghalt az egyetemen, és többet nem fog a levelezésünkben válaszolni, mert ő már nincs. Erről gondolkodom.

Aztán visszajön hozzám az anyu, és mesél dolgokat, és a feje felső részén fényt látok. Mintha az ágak és levelek között átsütő napfény odavetülne. Mondom neki, hogy ez nagyon jó jel, aztán megfogom a kezét, és felfelé megnyílnak előttünk világok, és mi emelkedünk fel ketten. Emelkedés közben tudom, hogy most valami nagyon fontos történik velünk, és próbálom átadni magam, és nem csinálni semmit.

Valahogy egy tömött metróban leszünk. Állok az anyuval szemben, aki a szokásos pulcsijában van és mondom neki: „De anyu, ha te most itt vagy velem, akkor az azt jelenti, hogy nem haltál meg. Hogy nincs halál.” Ezt magyarázom neki, és nagyon boldog vagyok, földöntúli boldogság. Ébredés után nem a csalódottság jött, hogy csak álom volt, hanem megmaradt valahogy ez a különleges, meleg öröm.

 

Fél évvel a halála után

Az anyuval feküdtünk egy ágyban. Csak a meleg fényre emlékszem meg a húsos karjaira, amit nagyon szeretek. Olyan szenzuális volt, még az illatát is éreztem, és nagyon boldog voltam, hogy vele vagyok. Aztán ő felkelt, és megkérdeztem tőle, hogy ez a valóság-e, és ő az mondta, hogy ez nem fontos kérdés vagy lényegtelen. Utána nem tudom, mi történt, de egy nagyon öreg, ráncos néni volt előttem, és a ráncos arca szépen átalakult lassan a keresztanyám arcává és ott valami olyasmit éreztem, hogy ami az anyu, az anyuban a legjobb, az másokban is ott van, mindenkiben ott van.

Stefi

Anyukám

Amikor anyukám rákos lett, nem volt éppen valami jó a kapcsolatunk. Nehezteltem rá azért, ahogy bánik magával, amiért az életét örömtelen, robotszerű feladatvégzéssé tette, és képtelen élvezni a pillanatot. Nehezteltem rá, ahogyan apámmal bánik, akit kötelességtudóan ápolt és kiszolgált, bár minden mozdulatából érződött, hogy valójában nem akarja és nem bírja már csinálni. Nehezteltem rá, amiért képtelen sírni, megélni az érzéseit, és mert azt éreztem, hogy a magával szembeni szigora és leértékelése rám is kiterjed, és alapvetően meghatároz engem. Úgy éreztem, hogy az, ami ő, korlátoz abban, hogy az legyek, aki szeretnék lenni. Néha még az érintését sem bírtam magamon elviselni, és nem tudtam, hogyan lépjek előre a kapcsolatunkban az összekapcsolódás és a megbékélés felé.

Aztán kiderült, hogy hasnyálmirigy daganata van. A műtétje nem sikerült. Kemoterápiával próbálták felkészíteni egy későbbi, sikeres műtétre, ami soha nem jött el. Szinte az elejétől fogva éreztem, hogy meg fog halni. Már akkor tudtam, amikor a családunkban még senki nem mert gondolni erre, és a barátok közül is sokan bíztattak, hogy még bármi lehet, és bízni kell.

Ez a „felismerése” a halál lehetőségének kezdetben egyfajta „belenyilalló” érzetként jelentkezett. A leghétköznapibb helyzetekben hasított belém a tudat, hogy vége lesz, hogy nem lesz többé. Amikor ezek a pánikszerű villanások elérkeztek hozzám, kétféle módon tudtam reagálni. Vagy megpróbáltam kizárni a halál tényét a tudatomból, és visszamenekülni a hétköznapi állapothoz, ahol nincs ez az elviselhetetlenül sokkoló félelem. Vagy megpróbáltam beleengedni magam ebbe a fenyegető sötétségbe, gondolván, hogy majd meglátjuk, mi történik. Ez eleinte azért is volt nehéz, mert a környezetem részéről nagy ellenállást tapasztaltam, amikor megpróbáltam kifejezni, amit megélek. Úgy éreztem, hogy ez valami tiltott dolog, kifejezni a rettegésemet attól, hogy akit a legjobban szeretek a világon, az eltűnik, sőt, mindannyian eltűnünk, hogy ezzel rosszat teszek, mert léket ütök az önkifejezésemmel a védőhálón, amit a családom akkor még megpróbált fenntartani.

haldoklás, haldokló kísérete

Aztán a sikertelen műtét után egyszerre kellett ápolnom a műtétből lábadozó édesanyámat és az idős édesapámat, így rengeteg időt töltöttem náluk. Már nem tudtam elfordítani a fejemet a belső ellentmondásról, amit magamban az anyukám iránt éreztem. Próbáltam megtenni mindent, amit csak bírok, hogy neki jó legyen. A megfelelés belső kényszerétől hajtva szinte felszámoltam a rajtuk kívüli életemet. Közben nehezteltem anyámra, mert azt éreztem, hogy bármennyit teszek is, képtelen vagyok megfelelni neki, viszont nagyon erős függésben voltam a visszajelzéseitől. Állandó bűntudatom volt, mintha „mulasztásaim” lennének, mintha nem csinálnám elég jól. Azt éreztem, hogy rajtam múlik, hogy mi történik vele, nekem kell őt boldoggá tenni és felszabadítani, mielőtt meghal. Ahogy teltek a hónapok egyre inkább képes voltam ezeket az automatikus belső köröket megfigyelni. Mint egy külső szemlélő látni magunkat, a beszélgetéseinket, az együttlétünket. És egyre többször tudtam megengedni magamnak – bár nagyon féltem a reakcióktól – hogy azt mutassam, amit valóban érzek – a kétségbeesésemet, az önleértékelésemet, a fáradtságomat vagy akár a dühömet. Egyre többször fordult elő, hogy ezek az alkalmak mélyen rezonáltak az anyuban, ő is megnyitotta felém a szívét, és olyan mélyen tudtunk összekapcsolódni az együttléteinkkor, mint korábban soha.

Például egyszer nagyon megijedtem, amikor újrakötöztem otthon a műtéti sebét, hogy baj van, mert valami szivárgott a sebből. Csak odabújtam az anyuhoz es sírdogáltam, és nagyon felszabadító volt ezt megengedni, még ha féltem is, hogy elutasít majd. Aztán olyan kedves dolgokat mondott, mint talán még soha, hogy milyen türelmes vagyok és odaadó, és, hogy amíg én vele leszek, addig jó lesz neki biztosan. Elkezdtünk egymáshoz egy eddig nem járt úton közeledni.

Azt hiszem, a leglényegesebb dolog, ami velem történt ebben az időszakban, hogy megtapasztaltam ezt az ítélkezés nélkül szemlélődést. Próbáltam nem iszonyúan akarni másmilyennek lenni, csak megfigyelni ezt a két emberi lényt, akik olyan nagyon meghatározottak, de mégis annyira szeretnének egymáshoz közel lenni. Ez volt az, ami hozzásegített, hogy felismerjem: képes vagyok szabadon cselekedni, és képes vagyok megváltoztatni olyan helyzeteket, amiknek a hosszú éveken át tartó ismétlődése mindkettőnknek szenvedést okozott.

Egy alkalommal, mikor elfogott a reménytelenség, leültem meditálni, és kértem a belső vezetőmet, hogy kísérjen az úton. Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld, mintha sebesen csúsznék egy sötét verembe. Bizalommal hagytam. Ezután nagyon gyorsan megjelent fentről egy fény, és én mintha csak egy létrán másznék, felhők felé értem. Egy erős kérés szakadt ki belőlem, hogy hadd egyesülhessek szabadon ezzel a fényes, végtelen térrel. Ekkor egészen megváltoztak az érzetek és “kiléptem” mindenből. Mikor visszatértem, megjelent bennem a nagymamám gondolata. Erősen éreztem az ő fájdalmait, és azonosultam a sorsával, az érzéssel, hogy nem kellett a szüleinek, hogy elhagyták, hogy nem elég jó, hogy nem szeretik. Szavak nélkül kértem, hogy segítsen az anyunak megérteni mindent és felszabadulni, hogy megbékéljen. Ezt nagyon erősen tudtam kérni. Kértem, hogy az anyu megértsen és megbékéljen. Azt éreztem, hogy szeretném megszüntetni ezt a láncolatot, amelyben a generációkon át öröklődik a szenvedés. Nem tudtam később megmagyarázni, hogy ez hogyan lehetséges, de abban a pillanatban bizonyosan éreztem, hogy ha én felszabadítanám önmagamat, minden előttem lévőt is felszabadítanék… Hogy az idő nem úgy van, ahogy én gondolom, és hogy az én szabadságom hatással van arra, ami ők, és általa beteljesülne az, ami az ő legmélyebb szándékuk is volt.

A meditációknak köszönhetően egyre többször tudtam magamban afelé fordulni, amit a legeslegjobbnak éreztem az anyuban. A bennem élő „kritikus anyu” kezdett háttérbe szorulni, ahogy kezdtem őt felemelni magamban, és megtölteni magamat hálával és szeretettel és a megbékélés reményével. Egyre tisztábban éreztem az ő esszenciáját, ami az ő „lényege”. Egyre többször tudtam az imádságaimban azt kívánni neki szívből, hogy ez a benne lévő legmélyebb lényeg erősödjön és fejlődjön benne, és megtalálja majd az útját a legjobb irányba – a halálon innen és túl.

Amikor eldöntötte, hogy minden kezelést abbahagy, akkor mindketten nagyon megkönnyebbültünk, és egy nagyon nyugalmas, gyengéd, csendes időszak következett. Az idő nagy részében csak feküdtünk egymás mellett az ágyon, és tévéztünk. Azt hiszem, nagyon sokat segített nekem az ő fekete humora, ami általában egyébként halálra rémítette az embereket, hogy hogyan tud valaki a saját halálával viccelődni? Ez volt az ő módszere saját maga szembesítésére az elkerülhetetlennel és a feszültség levezetésére. És szerintem én meg abban segítettem nagyon sokat neki, hogy soha nem tettem úgy, mintha nem lennék biztos benne, hogy meghal, és mintha nem félnék iszonyúan, és ez a fajta nyitottság és a kiterítése a legbensőbb dolgainknak valahogy végtelenül felszabadító tudott lenni.

Aztán néhány héttel a halála előtt vége lett ennek a nagyon nyugodt időszaknak. Egyre inkább fárasztotta a beszéd, és nem szerette azt sem, ha én beszélek. Az érintések sem mindig estek jól neki. A kettőnk közti kommunikáció kezdett teljesen megszűnni. Próbáltam valamiféle tartalmas-figyelmes csendben lenni, hogy ha akar valamit mondani, akkor annak legyen tere köztünk, és közben érezze, hogy szeretem. Nehéz volt ez a megváltozott helyzet, mert sokszor úgy tűnt számomra, amikor ingerült volt, hogy velem van baj vagy valamit rosszul csinálok. Nagyon szerettem volna, hogy nyugalom vegye őt körül, hogy mindenki megnyugodjon, hogy ne féljünk a csendtől, mert a csendben a legjobb dolgok vannak, amit csak érezni lehet…

Apukám és anyukám közt alig volt kommunikáció. Apukám elég sikeresen folytatta a saját figyelmének elterelését a halálról. Soha be sem ment a szobába, ahol anyám volt. Gyakran éreztem neheztelést emiatt, de próbáltam fenntartani a figyelmemet, hogy a legjobb érzésekkel fordulhassak az anyu felé. Szerencsére az utolsó napon úgy döntött, hogy bemegy hozzá, így el tudtak búcsúzni egymástól.

Ebben a csendes törekvésemben, hogy valami újfajta, szavak és érintések nélküli kommunikációt tudjak létrehozni az anyuval, elkezdtem érezni, hogy helye van a Segítségnyújtás ceremóniának, amivel a közösségünkben a haldoklókat szokták kísérni, így többször elolvastam magamban neki. Hangosan nem mertem, mert féltem, hogy megint rám szól, zavarni fogja a beszéd, de próbáltam hinni benne, hogy talán így is eléri őt. Abban szerettem volna őt támogatni, hogy az önmagában lévő legjobbal lépjen kapcsolatba, hogy meg tudjon békélni, legfőképpen önmagával, hogy érezze a fényt, a meleget…

Valami újszerű nyugalmat tapasztaltam. Végleg elmúlt az a jellegzetes szorongás-pánik, ami korábban felvillant a semmiből: “meghal”. Emellett egyfajta elválasztódást is éreztem tőle. Az egyéves betegségét nagyjából végigkísérte az a nagyon nyomasztó érzés bennem, hogy felelős vagyok azért, hogy ő hogy van, hogy vele mi történik. Ha nincsen jól, akkor biztos valamit én nem csinálok elég jól… Folyamatos elégedetlenséget és leértékelést éreztem (vagy olykor neheztelést rá, hogy miért nem boldog már, mikor én vért izzadok), hol erősebben, hol csak a háttérben. Hiába téptem el a láncait és oldoztam el őt végleg a képzeletemben, valami nem akart elszállni belőle, mintha teljesen sosem választódott volna el tőlem, sosem tudtam volna “felszabadítani” őt magamban. Az utolsó hetekben néha nem az én anyámként, hanem egy tőlem független emberi lényként érzékeltem őt, akinek saját folyamata van, és akinek nagyon hálás vagyok, hogy az életben úgy kapcsolódott hozzám, ahogy. És akinek az útjára nincs befolyásom azon kívül a szabad döntésemen kívül, hogy a lehető legjobban szeretnék vele bánni és kísérni őt.

Az elején megijesztett ez az elválasztódás, mert ilyenkor nem fájtak annyira húsbavágóan bennem a szenvedései, és azzal vádoltam magam, hogy most akkor én biztos „részvéttelen” vagyok, vagy nem érzek együtt. Azt hiszem, nem erről volt szó, inkább hogy egy teljesen újszerű érzékelése jött létre bennem annak, ami ő, amiben a szeretet nem azt jelentette, hogy vele szenvedek. Néha azt is éreztem, hogy minden létezőben él egy terv, és hogy rajta keresztül ez a terv megnyilvánult felém az általa elérhető legjobb módon, és ez így teljes és jó.

A legeslegnehezebb pillanatok a betegségének egy éve alatt azok voltak, amikor a kudarcáról beszélt. Hogy nem úgy sikerült az élete, ahogy szerette volna, hogy nem tudta jobban csinálni, és már nincs idő. Hogy nem láthatja az unokáit, nem élheti a gondtalan nyugdíjas éveket stb. Ilyenkor úgy éreztem, kiszakad a szívem a helyéről, annyira fájt ezt hallani. Az utolsó hetekben való meditációk során többször előtűnt bennem egy nagyon finom és reményteli érzés, hogy talán, ami mindezeknek a vágyaknak a mélyén van, amire az anyunak igazán, a legmélyebben szüksége van, az nem veszett el, az elérhető, az ott van benne, és teljes szívemből szeretném, hogy eggyé válhasson ezzel. Soha az életem során nem kértem semmit annyira mélyen, tiszta szívvel, és érdek nélkül, mint ezt.

Az utolsó hetekben kezdett egy folyton váltakozó, önmagába visszatérő élményem lenni a valóságról. Az imádságaimban megélt reményt és bizonyosságot a mindennapok megpróbáltatásai között gyakran megkérdőjeleztem. Olyan volt, mintha két valóság lenne. Az egyik a meditációmban, a legbenső lényemben, ahol az anyut a legszebb fény és a legnagyobb hála övezi, és teljes a bizonyosság, hogy a vele való kapcsolatom halhatatlan. A másik valóság pedig, amikor kétségbeesetten nézem a betegágyánál az értelmetlen szenvedését, és megkérdőjelezek mindent, amit korábban éreztem és tapasztaltam. Abból a kevésből, amit egymással beszélgettünk, úgy tűnt, hogy őt valami egészen hasonló foglalkoztatja. Egyszer a nagyon szeretett keresztapjával álmodott, aki már régen meghalt. Elsírta magát, ahogy mesélte, és megkérdezett engem: vajon ezek a tartalmai a tudatnak a „túloldalról” szivárognak át? Nyílik ilyenkor a halál előtt valami „ablak” vagy „rés”, amin átjönnek? Vagy ezek csak a képzelet szüleményei? Honnan lehet tudni, hogy mi a „valóság”? Nem tudtam erre válaszolni.

Az utolsó napokban nem tudtam megtartani a nyugalmamat. Azt mondta, meg akar halni, de nem tudott. Tíz percenként kellett neki segíteni felkelni hányni, amitől teljesen kimerült. Úgy éreztem, hogy igazságtalan, ami vele történik, hogy megérdemelne egy csendes, szép halált. Hogy tennem kell valamit, hogy meghalhasson végre, de fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, és állandóan azt éreztem, hogy valamit rosszul csinálok. A kétségbeesésem közepette egyre nehezebb volt fenntartani a hitet, hogy bár már nem kommunikálunk, mégis össze vagyunk kapcsolódva, és érzékeli, amit küldeni próbálok felé. Az utolsó napon végig azt mantráztam magamban mellette, hogy „menj el anyu, menj bátran és nyugodtan”. Nagyon nehéz volt őt ilyen méltatlan állapotban látni, és nagyon örültem, hogy a testvérem velem van, és sokkal ügyesebben, és rátermettebben végzi a feladatokat, mint én.

Az utolsó napon testvérem a hospice-os ápoló javaslatára úgy döntött, hogy kihívja a mentőket, hogy elkerüljük, hogy megfulladjon a saját hányásától. Hallgattunk erre a tanácsra, mert nem akartuk, hogy szenvedjen, ugyanakkor erős kétségeink voltak és féltünk is tőle, hogy ha kijönnek, és beviszik valahová, vajon ott tudunk-e ugyanúgy lenni vele, tudjuk-e őt ugyanúgy kísérni, mint eddig.

Végül – szerencsére – a mentők nem értek ki időben, így a karjaink között halhatott meg. Felhúztuk az ágyban, mert hánynia kellett, a testvérem hátulról támasztotta őt az ágyon, én pedig az ágy mellett voltam és segítettem. Beletelt jó néhány másodpercbe, mire realizáltuk, hogy mi történik vele. Ekkor valamiféle magunkon kívüli állapotba kerültünk, és beszélni kezdtünk hozzá folyamatosan olyanokat, hogy „mindig együtt leszünk”, „a fénybe menj”. Pontosan már nem emlékszem a szavakra, csak egy nagy egységre emlékszem, ahogy a testvéremmel beszélünk hozzá ebben az elnyújtott pillanatban, amelyben nehéz volt megmondani, hogy az anyu vajon mit érzékel, és mit hall. Amikor már biztosak voltunk benne, hogy vége lett, és teljesen mozdulatlan volt, lefektettük a testét. Megöleltük egymást, és éreztem magunkon az anyu tekintetét, és egy hatalmas egységet közöttünk. Azt éreztem, hogy az anyu számára ez a mi ölelésünk a legeslegszebb dolog, ami történhet.

Ezen az utolsó napon – és az ezt megelőző egy évben is végig – folyamatosan kommunikáltunk az egész közösségemmel, akikkel a Silo Üzenete által hosszú évek óta kapcsolatban vagyok. Kértem őket aznap reggel, hogy kéréseikkel segítsék az anyut, hogy el tudjon menni. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, és ennyien összpontosítanak az ő „továbbmenetelére”, nagyon nagy hálával töltött el. Amikor meghalt, nem mertem megkérni senkit, hogy jöjjön el elvégezni az anyu testénél a Segítségnyújtás ceremóniát, mert úgy éreztem, hogy nekem kellene tudnom „kísérni” őt, és talán féltem is, hogy túl nehéz, amit kérek. Ma már azt hiszem, tudnék ilyet kérni, és ha engem hívnának ilyen helyzetben, egy percig sem hezitálnék, hogy menjek, és felolvassam ezt a gyönyörű és mély szöveget, mert úgy érzem, hogy ez mindenkinek jár, hogy legyen idő és lehetőség ennek a végső rítusnak az elvégzésére.

A halála utáni pár napban még nagyon erősen kísértettek az utolsó perceknek a képei, a haldoklásának a látványa. Egyfajta sokkban voltam, és meg voltam ijedve, hogy ez így marad, és ha az anyura gondolok, már csak a szenvedés képei fognak eszembe jutni. De aztán, ahogy forgatgatta a tudatom ezeket a képeket, szépen lassan kiveszett belőlük a feszültség.

Egy év telt el azóta, hogy meghalt. Féltem, hogy milyen lesz most felidézni és leírni mindazt, ami történt. Hogy belezuhanok valami nagy fájdalomba. De nem így történt. Egyik nap, amikor sétáltam a napfényes utcán az olvadó hóban, egyszer csak nagy szabadságot éreztem. Úgy éreztem, hogy ami történt, már nem velem szemben van, nem előttem áll megkerülhetetlenül és fájdalmasan, hanem mintha hátulról tolna előre, erősen és támogatóan. Olyan volt, mint újjászületni. Először féltem kibújni a megszokottból, kijjebb csúszni a szabadba a gyászból, és megengedni a lehetőségét, hogy ne a hiányon és az emlékekhez való ragaszkodáson keresztül kapcsolódjak az anyuhoz. Úgy éreztem, hogy ha nem fáj iszonyúan, hogy nincs nekem, az olyan, mintha elárulnám vagy elfelejteném őt. Aztán valahogy eljött az idő, „meg kellett születnem”, és ezzel megszületett valami másfajta kötelék. Ennek a köteléknek egyre kevésbé része a bűntudat, és egyre inkább része az önmagammal való megbékélésre való mély törekvésem. Sokszor felfedezem magamban őt, az önmagával szembeni szigorát, a korlátait és a kényszereit. De tudom, hogy ő az önkéntelenül továbbadott mintáitól függetlenül igazán, nagyon, a szíve legmélyéből szeretett engem, a legjobbat akarta nekem, és semmi sem fontosabb, mint hogy képes legyek megengedni magamnak, hogy velem legyen ezt a szeretet, amiről sokszor már nem is tudom, hogy honnan jön: ő érzi-e felém vagy én érzem felé… Csak tudom, hogy mindent kitöltően, felszabadítóan és örökre VAN.

Stefi

Ezért szeretem annyira az életet… mert többé már nem hiszek a halálban

Ebben az évben – sokkal inkább mint máskor – a gondolataim azok körül a szeretteim körül járnak, akik más terekben élnek. A Mester, a Szüleim, a nagyszüleim, a nagybatyáim és nagynénéim, a barátaim körül… ma pedig, a születésnapján Ariel Niróra gondolok. Amit együtt megéltünk, megtanított látni, messzebbre látni. Ezeknek a jó embereknek mindegyike itt hagyott nekem egy ajándékot, és részei lettek az életem építményének. Mindegyikük képes volt meglátni bennem valami jót, valami fontosat, mégha én magam nem is láttam ezeket. És ez megtanította nekem, hogy ugyanezt tegyem másokkal. Ma, mélyebben hiszem, mint azelőtt, hogy nincs értelem az életben, ha a halállal minden végetér, és hogy az élet fontos, vigyázni kell rá, és gondozni kell. Nem véletlenül vagyunk itt, egy nagy lehetőséget kaptunk, és mindig megéri egységben cselekedni, és követni a szabályt: bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak.

Meglehet, ezért szeretem annyira az életet… mert többé már nem hiszek a halálban…

Béke, erő, öröm.

Daniella Mencarelli (Olaszország)